A világ különböző kultúráinak teremtéstörténetei látszólag különböző módokon mesélik el a káosz renddé alakulását. Mégis, újra és újra felbukkannak a hasonló elemek: a sötétség és a víz, az ősdomb, az ősmadár és az őstojás, az istengenerációk harca, vagy az ősóriás. A teremtés végével pedig akár egy szent kertben, akár pedig egy mesés szigeten, de mindenhol kialakul az univerzális béke állapota, az aranykor.
A teremtés után létrejött harmónia időszaka, az aranykor, nem tart örökké. Akár magától, akár az ember miatt az istenek és az emberek addig együvé tartozó világa szétválik, és távolodni kezd egymástól. Ezután árasztja el a földet az özönvíz, melynek történetét hasonló szereplőkkel és fordulatokkal a világ szinte összes mitológiájában megtaláljuk.
Hogyan írják le a mítoszok a világot, melyben az ember az aranykor után él? A világ bár részekre szakadt, részeit a tér kiemelt helyein központi szimbólumok kötik össze, a világköldökök, világhegyek, világtengelyek, világfák. A részekből álló világban megjelennek a kettősségek, a hármasságok is, de az ezek közti ellentétek csak látszólagosak, megértésükkel, egyesítésükkel újra elérhető a teljesség.
Az aranykortól elszakadt embernek szüksége van arra, hogy kapcsolatot tarthasson az isteni világgal, és szüksége van egy beavatott személyre is, aki képes két világ közti kommunikációra. A kapcsolattartás legfőbb módja a mítosszal szorosan összefüggő rítus, vagyis a szertartás, mely a világon számtalan formában, de ugyanazzal a céllal létezik. Tudjuk-e ma, mi az olyan cselekvések eredeti értelme, mint az áldozat, a jóslás, vagy akár a játék?
Az isteni világtól egyre távolabb kerülő emberiségnek egyedül semmi esélye sincs a káosz fenyegető lényeivel szemben. Szükség van a hősre, aki egyszerre isteni és emberi erejével védelmezni tudja a veszélyben lévő közösséget. A hős útja a világ számos mitológiájában visszatér, hasonló feladatokkal, hasonló állomásokkal, a szokatlan gyermekkortól kezdve az alvilágjáráson és a beavatáson át a gonosz megkísértéséig.
A mítoszok csodás lényeinek emléke a mai napig elevenen él a világ különböző kultúráiban. De tudjuk, hogy kik valójában a tündérek, hányféle fajtájuk ismert, és mi közük van például az angyalokhoz? Hogy mi a különbség a keleti és a nyugati sárkányok között, és hogy kik a sárkányos varázslók? És azt, hogy a magyar néphagyomány lidérce hány különféle alakban jelenik meg szerte Európában?
A régi kultúrák ünnepein nyomon követhető, hogy az idő nem egyenes vonalon, hanem körben halad, a világ számos kultúrájában megtalálható reinkarnáció pedig az ember életét, életeit is körfolyamatra helyezi. Ez alapján elképzelhető, hogy a világtörténelem idejét is körben kell elképzelnünk? Az általunk ismert világvége-történetek lehet, hogy valójában nem is a világ végéről beszélnek? Mi ebben a körforgásban hol helyezkedünk el?
A világ mítoszaiból láthatjuk, hogy az ember célja: visszatalálni az elveszített isteni teljességhez. De hogyan? Az analógiás gondolkodás rendszerei, a Kabbala, a hermetika, a jóga, a tantra vagy akár az álmodás csak néhány lehetőség az isteni világ és egyben saját magunk megismerésére. Ma mit tudunk saját magunkról, a tudatunkról? Tudjuk-e, kik vagyunk? A mítoszok megismerése vajon utat jelenthet saját magunkhoz és a szentséghez?